Zalaszentgrót története

Kelta nyomokra bukkantak

Szentgrót polgárvárosi homokbányájában végzett ásatások során felszínre került leletek - La Tene sírok, kardok, egyéb tárgyi eszközök - elemzése után a régészek arra következtettek, hogy e helyen korábban kelta település létezett. A leletek alapján az is feltételezhető, hogy a település a kelták számára csak átmeneti szálláshelyként szolgált, állandó településre utaló nyomok ugyanis nem kerültek elő.

A római jelenlét

Zalaszentgrót helyén, amely a Zala folyón való átkelésére kiválóan alkalmas pontnak bizonyult, a kelta előzmények után az I. század végétől, a II. század elejétől egészen az V. századig folyamatosan kimutatható a római jelenlét, lelőhelyekre a Zala folyó mindkét partján bukkantak a régészek. A zalai viszonylatban jelentős romanizáció, kő- és téglaépítkezés, importkerámia, üveg, sírkő bizonyítja a korábbi feltételezést, hogy a mai Zalaszentgrót helyén állt a Savariától 30, Mogetianától pedig 25 mérföldre lévő Maestriana.

Megjelentek a honfoglalók

A magyarság megjelenésekor e helyen a feltételezések szerint Bulcsú vezér törzse telepedett le. Valószínű, hogy ennek a törzsnek volt az egyik ága a Türje nemzetség. A területet birtokba vevő nemzetség eleinte sátorozó, nomád életmódot folytatott, s csak a XI. század legvégén, a XII. század legelején szánta rá magát a letelepedésre. Feltételezhető, hogy a magyarok számára hatalmi kérdés volt, hogy a katonai és kereskedelmi szempontból egyaránt fontos utakat mielőbb birtokukba vegyék, és az őslakosságot állandó ellenőrzésük alá vonják úgy, hogy azok megtelepedjenek közöttük. A Balatontól húzódó mocsárvilág ekkoriban valahol Zalaszentgrót alatt érhetett véget.

A névadó eredete

A város történetének egyik legfontosabb dátuma 1083 vagy 1084, amely a település nevesítésének feltételezett éve, ezt azonban írásos emlék nem támasztja alá. A településtörténettel foglalkozó források szerint a város Szent Gellért püspökről kapta nevét. A vértanúságot szenvedett püspök szentté avatása 1083-ban történt, a helység tehát csak ez után - egyes feltételezések szerint 1084-ben - vehette fel a nevét. A névadás eredetével kapcsolatban az első írásos emlék 1491-ből származik. Ez II. Ulászló király oklevele, amelyben Szent Gótot a Hagymásy családnak adományozta. Az oklevélben - Pray-kódex szerint - előbb ez olvasható: Nikolai Hagymas de St. Giróth, alább azonban a Zend Geród kifejezés is megtalálható. Feltételezhető, hogy Giróth azonos Gellérttel, a Geród pedig Gerarddal, ami rövidítve Grót lehet. Valószínű, hogy a Szent Grót a rövidített St. Gerard, azaz St. Gellért névből származik.

A település létezéséről az első írásos emlék 1247-ből való, melynek megértéséhez vissza kell nyúlni a Türje nemzetséghez, Szentgrót gazdáihoz. A nemzetség első, név szerint ismert tagja a Szentgiroliti, később a Szentgrót nevet viselő Gecse vagy Géza, akinek fia az a Dénes bán, majd nádor volt, aki a türjei premontrei prépostságot alapította meg. Róla az oklevél, mint Szent Gerardi Dénes mester bánról tesz említést, akinek - az egyébként saját maga által alapított - prépostságot Szentgrót faluban négy telekkel, a Zala folyón lévő kétkerekű malommal és a szentgróti vámszedés felével ajándékozták oda. Az ajándékozást IV. Béla is helybenhagyta és elrendelte, hogy a veszprémi káptalan a türjei premontreieket mindezek birtokába iktassa be. Mindez 1247. szeptember 22-én meg is történt.

Hagymásyék, a várparancsnokok

A Pray-kódex Szent-Grót mezővárosát hazánk egyik legrégibb településeként aposztrofálja. Várát 1299-ben már említik: ekkor a Türje nemzetség fiai, Pósa fiai, Tamás fiai és Dénes fiai egyezségre léptek. Az egyezség szerint Tamás fiaié lett Szentgrót vára Szentgrót, Zyad, Barka és Udvarnok falvakkal. 1397-ben az oklevelek már mezővárosként említik a települést. 1433-ban Szentgróty László özvegye férjhez ment Hagymásy Lászlóhoz, és ettől kezdve Szentgrót a Hagymásy és a Szentgróty család közös birtoka. Albert király halálát követően 1444-ben Bánffy Pál a várnagyok árulása következtében kirabolta a várat, majd megegyezett Szentgróty Jánossal és Hagymásy László fiaival, hogy az erődöt 560 aranyforintért visszaadja. Ezzel azonban nem ért véget az ügy. Rá két évre ugyanis a Hagymásy és a Szentgróty család beperelte Bánffy Pált a kormányzónál, hogy a vár elfoglalásakor a nekik okozott kárt térítse meg. 1480-ban újabb érdekes fejlemény, hogy Ágota asszony - Szentgróty László lánya, Hinfi Benedek felesége - és fia, Hinfi Imre panasszal fordultak Mátyáshoz, hogy Albert halála után Hagymásy Miklós és Szentgróty János a Szentgróton lévő birtokaikat elfoglalta. Mátyás király halálát követő polgárháborús időkben Hagymásy Miklós és Szentgróti János várukból kitörve régi ellenségük leszármazottainak, Bánffy Miklósnak és Jakabnak birtokait kirabolták, felégették.

Hagymásy Miklós - mint arról a Pray-kódex is említést tesz - Zala vármegye alispánja volt. Hagymásy Miklós 1491-ben behódolt Miksa császárnak, ezért II. Ulászló elvette a várat a hűtlen Szentgróty és Hagymásy családtól, s az alsólendvai Bánffy családnak ajándékozta. Azonban a Bánffyaknak nem állt rendelkezésre akkora haderő, mellyel a királyi akaratnak érvényt tudtak volna szerezni, így a vár az eredeti birtokosaiknak, a Hagymásyaknak a kezén maradt. Ekkor lett a vár ura a hírhedt Hagymásy Kristóf, aki egyes források szerint meggyilkolta Ujlaki Lajos veszprémi püspököt, és nagy pusztításokat végzett Vas, Zala és Somogy megyékben. A Hagymásyak többször is megtámadták és kifosztották a szomszédos türjei premontrei monostort. Még a monostor köveit is elhordták a szentgróti vár megerősítéséhez, mivel a környéken csak a 20 kilométerre levő Sümegen volt kőbánya. 1556-ban I. Ferdinánd Izabella királynő pártjára állt, ezért Erdélybe távozott Hagymásy Kristóf, vagyonát Macedóniai Péter királyi kamarásnak adták oda. 1550-től a felerősödő török támadásokat rendre visszaverték a vár védői, a győzelmek ellenére azonban a vár környéke a török adófizetője lett. Az 1594-es osztozkodásból tudjuk, hogy a várban alsó és felső épületekben laktak valamint, hogy a várnak egy kápolnája is volt. A török uralom alatt - Kanizsa 1600-as eleste után - Szent-Grótot végvárrá alakították át, ahol még mindig a Hagymásyak voltak a várparancsnokok. A szent-gróti várban ekkor 600 lovasból álló önkéntes őrség élt - saját költségén. Cserében mentes volt az országos adóktól és a püspöki dézsmáktól is. A vár környéke ekkor posványos és ingoványos volt, s ez alkalmassá tette a védelemre. A vár erősítéséről országgyűlési határozatok sora (1601, 1602, 1655, 1659, 1681) rendelkezett. A XV. században ferences barátok telepedtek le a mezővárosban, kolostort és templomot építettek, de a török közeledtével elhagyták kolostorukat, mely ezután építőanyagul szolgált a nagyobb építkezésekhez.

1634-ben Hagymásy István János és Péter testvérek birtokolták a várat, akik viszont harangot öntettek az evangélikusok számára. A török ezekben az időkben is többször igyekezett elfoglalni a várat - sikertelenül. A végvári vitézeknek ekkor a török mellett azonban egy még nagyobb ellenséggel, a szegénységgel is szembe kellett nézniük. A Hagymásy család 1654-ben e testvérpárral kihalt, örökségüket Gróf Batthyány Ádám vette meg. Az adásvételt I. Lipót - csak özvegy Hagymásy Istvánné halála után - 1663-ban erősítette meg, ekkor került a Batthyány család birtokába. Az 1681-es urbárium szerint a város ez évben a török miatt nagy kárt szenvedett, s míg 1682-ben a várban 32 katona szolgált, addig 1688-ban már 250 huszár és 300 vajda volt a várban. 1686-ban kezdetét vette a török elleni felszabadítás, minek folytán 1690-ben Kanizsa vára is felszabadult, így a szentgróti vár veszített jelentőségéből.

A kuruc korban ismét fellángoltak a harcok a vár körül. A mezőváros kuruc, horvát és rác hadak zsákmánya lett, akik minden mozdíthatót elvittek. 1707 elején Rabutin de Bussy Lajos császári tábornok Veszprém felé tartva 125.000 emberből álló hadsereggel vonult át a városon, pusztítás nyomait hagyva maga mögött. A császári csapatok sorra lerombolták a végvárakat: 1710-ben Szentgrót is végleg áldozatul esett a Schilling tábornok vezette ostromnak. Az erődítmény a fosztogatások során végül annyira tönkrement, hogy köveit fokozatosan elbontották, melynek helyén később új kastély épült.

XVIII. század: a felvirágzás időszaka

A XVIII. században iparosok, kézművesek települtek ide, fellendült a kereskedelem, iskolák és egyletek szerveződtek - ez volt a felvirágzás évszázada. Szent-Gróton az első népszámlálást 1776-ból jegyezték fel, ám a lakosok számát a krónikás nem említi, csupán azt, hogy ebben az időben a településen 143 ház volt. (Később, az 1890-es népszámlálás 273 házról és 2.243 lakosról tesz említést.) Ekkoriban még mindig ingoványosak voltak Szent-Grót útjai, amikor is Gróf Batthyány Ferenc rendezte az utcákat, hidat építtetett és kiszáríttatta a mocsarakat.

A város vezetői arra törekedtek, hogy a helységet a vidék központjává tegyék, amit a kereskedelem fejlesztésével kívántak elérni. 1830-ban meg is kapták az engedélyt a hetivásárokra, ennek köszönhetően a forgalom egyre nőtt. 1841-től különféle egyletek alakultak (pl.: olvasóegylet), s megnyílt a Casinó is. Az Országos Védegylet Zalaszentgróti Vidéki Osztályának megalapításában dr. Batthyány Károly mellett a Kehidán élő Deák Ferenc is segédkezett. 1844-ben épült a vámház és a nagyvendéglő. 1854-ben pedig felállították a jegyzőséget és - még ugyanebben az évben - megépítették a Zala-hidat. 1855-ben azonban súlyos károkat okozott a kolera, 164 ember halt meg ekkor. A betegség mellett a tűzvészek sem kerülték el a várost. Az 1857. évi tűzvész következtében 42 ház vált hamuvá, köztük a Városháza is. Sokat szenvedett ez idő tájt a város a sáskajárástól is. 1859 augusztusában óriási sáskasereg jelent meg a mezőkön, melyet - a feljegyzések szerint - a lakosság óriási lármával szorított Kehida felé. 1870-ben-es években a polgári törvényhozás szüntette meg a mezőváros elnevezést, Szentgrótot ezután nagyközségi rangra emelték.

A város toronyóráját egy bécsi órás készítette el, melyet 1870. október 15-én fel is állítottak, ám a nyolc mázsás harangot csak 1873 szeptemberében helyezték el a katolikus templom tornyában.

Az ezt követő, elemi károkban igencsak bővelkedő évtized talán legjelentősebb eseménye 1883. augusztus 20-án volt, amikor lerakták a község kórházának alapkövét. Zala-Szent-Grót ezekben az időkben a vidék gócpontja s egyben választási kerület székhelye is volt. Az első választott képviselője a városnak 1848-ban Deák Ferenc volt. (A szabadságharc leverését követően az alkotmány érvényét vesztette, így 1861-ig nem is voltak választások.) 1887-től a település járási székhely, ahol az ipar és a kereskedelem szempontjából a környék központja volt. Az 1800-as évek végére sorra alakultak az iskolák, 1867-ben megépült a Posta, 1883-ban a Távírda, 1882-ben pedig Perényi Antal megalakította a tűzoltó egyletet. 1892-től Türjéig, 1895-től Balatonszentgyörgyig épült vasútvonal, 1896-ban pedig telefont kapott a település. Szentgrót ekkor 24 tagú képviselő-testülettel rendelkezett, ezenkívül három orvos, egy állatorvos, egy gyógyszerész és három okleveles szülésznő dolgozott itt. Az iparosok és kereskedők száma ekkoriban közel százra tehető. Zala-Szent-Grótnak volt ezenkívül egy öt csendőrből álló csendőrőrse, takarékpénztára. A település kereskedelmi szempontból is jelentős volt: nyolc, marhafelhajtással egybekötött vására és gabonapiaca is volt.

A lakosság több felekezetre oszlott, de csak három képzett hitközséget: a római katolikus, az ágostai evangélikus és az izraelita. A hitközségeknek templomuk és iskolájuk volt. 1896 őszén pedig Okolicsányi Emília adományából kisdedóvodája is lett a településnek.

A háborúk után

Az I. világháború sok áldozatot követelt a nagyközségtől. 1920-ban Károlyi Imre téglagyárat létesített, ekkor épült az Egészségház is, 1922-ben pedig a községben M. kir. Állami gyümölcsipari telep kezdte meg működését. 1928-ban indult a termelés a Sajtüzem elődjénél, a Vajgyárban, s ugyanekkor áramfejlesztő telep és gőzmalom is létesült. A feljegyzések szerint 1935-ben a lakosok száma 2.458 fő volt, s a nagyközség gazdáinak jelentős része törpebirtokos. A II. világháború idején Szentgróton sok lengyel katona és polgári személy kapott menedéket. A német és a magyar csapatok súlyos utóvédharcok árán csak 1945 márciusában adták fel a községet. A világháború 262 szentgróti áldozatot követelt, s szinte az egész zsidóság ottmaradt a haláltáborokban.

Szentgrót, a 100. város

1949-ben már 3.683 főt számláltak Szentgróton. 1950-ben Kisszentgrótot a településhez csatolták, s ettől az évtől egészen 1963-ig önálló tanácsú község, járási székhely Zalaszentgrót. A háború utáni nagyarányú fejlődése során megindult a szövetkezeti mozgalom, ám a mezőgazdaság mellett a szeszipar, a borászat, a téglagyár, a textilipar, a faipar és a zöldségfeldolgozás is beindult. 1963-ban előbb Aranyod és Tüskeszentpéter, majd - miután 1978-ban megszűnt a település járási székhely volta - 1983. december 31-i hatállyal Csáford, Tekenye, Zalaudvarnok és Zalakoppány egyesül Zalaszentgróttal. Utóbbiak csatlakozása után 1984. január 1-jétől Zalaszentgrót - századikként az országban - újra megkapta a városi címet.

Az ekkor zajló országos folyamatok során megszűnt Zalaszentgróton a bíróság, a közjegyzőség, az ügyészség, a rendőrkapitányság.

Napjainkban...

Az 1989-es rendszerváltást követően a korábban működő vállalatok, szövetkezetek javarészt átalakultak rt.-vé, kft.-vé. Felbomlottak a szövetkezetek, s a gazdálkodás struktúrájában beállt változásoknak köszönhetően az egyéni gazdálkodás lett a jellemző.

Az ipar területén megszűnt a sajtgyár és a téglagyár, ugyanakkor - szezonális jelleggel - az éticsiga-feldolgozás, mint új iparág jelent meg Szentgróton, s terméke, a Szentgróti csiga felkerül a hungaricumok listájára.

Ezekben az években épül újjá - a város fejlesztési koncepciójának keretében - Szentgrót főutcája és a főtér, melynek során a Városi Művelődési Központ Batthyány utcára néző oldalát egyedi stílusú üzletsorok szé-pítik. Előbb a városban, később pedig a regionális beruházásnak köszönhetően a városrészekben is kiépült a szennyvízcsatorna-hálózat. Több régi épület renoválására sor került (Kiskastély, Piaccsarnok, Kossuth-tömb), s a műemlék Kőhídat is sikerült megmenteni az összeomlástól. 1997-ben döntés született egy, a város határában megépülő termálfürdő és szabadidőközpont megépítéséről, s 2001-ben, a fürdő megépítésével Zalaszentgrót is csatlakozott az idegenforgalomra épülő települések sorába. A komplexum 2003-ban egy fedett fürdővel is bővült, s az itt feltörő ásványvizet egy multinacionális cég révén már az egész ország ismeri. 2002-ben 7.823-an lakták Zalaszentgrótot.