Mindig volt erő az újrakezdéshez

Új sorozatot indítunk a Zalaszentgrót Magazinban, amelyben a városrészeket, Tüskeszentpétert, Csáfordot, Aranyodot, Kisszentgrótot és Zalakoppányt mutatjuk be. A teljesség igénye nélkül, röviden ismertetjük a városrészek történetét, a múlt század közepe utáni és a jelenlegi közösségi életét. Augusztusi lapszámunk Tüskeszentpéterrel foglalkozik.

Vikár Tibor zalabéri történész már korábban összefoglalta a városrész históriáját, vele beszélgettünk ismét az egykori faluról.

– Honnan származik a település elnevezése?

– Kevés település büszkélkedhet olyan helytörténésszel, mint Tüskeszentpéter: történetét, kódex formában, Nagy Lajos készítette el. Tüskeszentpéteren és a környező falvakban lépten-nyomon találkozunk a kiváló helytörténész, fafaragó munkáival. A község nevének eredete hűen tükrözi a múltját: a tüske előtag a vész idején oltalmat adó Zala lápvilágára, a Szent Péter utótag pedig templomának patrónusára utal.

– Mikor telepedtek le itt az ősök, illetve melyek voltak a városrész történetének legfontosabb eseményei?

– Története az újkőkorig nyúlik vissza, területén hatezer évvel ezelőtt jelent meg az ember. A Zala folyó és a környező rétek kedveztek a földművelésnek és az állattenyésztésnek. Az évszázadok során kelták, rómaiak, avarok, frankok és szlávok népesítették be a falu területét. A gyéren itt élő szláv, avar lakosság hamar beolvadt a 900-as évek végén ide érkező magyarságba. A terület birtokosa Bulcsú harka volt, majd a rokon Türje nemzetségé lett. Az írásos forrásokban 1031-ben tűnik fel a falu. A helyi történeti hagyomány szerint 1166-ban a johanniták birtokot kaptak a község területén, s őket a pálosok is követtek a 13. században. Az információk téves adatokból származnak; a mai történeti forrásokban már nem szerepelnek a johanniták és a pálosok tüskeszentpéteri birtokosként. A történelem viharai gyakran próbára tették a település lakóit: sokszor kényszerültek arra, hogy menedéket keressenek a Zala mocsárvilágában, de újra és újra benépesítették a falut, melynek birtokosai a Kanizsaiak, a Szegediek is sokszor váltották egymást. Az 1720-as években települt a falu a jelenlegi helyére. 1776-ban felépült temploma, melynek oltárképét a korszak kiváló mestere, Dorffmaister István festette. A község ebben a korszakban több nemes család birtoka, ők a közeli zalaszentgróti vár vitézeinek leszármazottjai. A történelem nagy sorscsapásai az újkorban is megviselték a települést, de mindig volt ereje az újrakezdéshez.

A nyolcvan éves Erhart Ferencnével, Vali nénivel beszélgetve nem a régmúltat, hanem az elmúlt évtizedeket idézzük meg. Képzeletünkben eltűnik a falu aszfaltútja, az autók helyett ökrös szekerek és lovas kocsik szállítják a gabonát a malomhoz.

– Születésem óta itt élek. Itt mindig is olyan volt az élet, mint faluhelyen, dolgozni kellett. A szüleim, mint a helyiek többsége, a munkájuk mellett földműveléssel foglalkoztak, voltak állataink is. Már kiskorunkban besegítettünk nekik, aratáskor az apám és a bátyám kaszált, a nővérem és anyám markot szedett, én kötelet fontam. A másik bátyám meg kötözte be a kévéket. A kötélfonást annyira megtanultam, hogy itt a faluban az aratónapon én mutattam a marokszedő csáfordi lányoknak, hogy kell azt csinálni. Szinte minden családnak volt földje, aratáskor közösen, lovas kocsival vagy szekérrel, összehordták a kévéket, majd jött a masinálás, a cséplőgép. Volt egy kanász a faluban, aki őrizte az állatokat a közösségi legelőn, a Cigánygyöpön. Reggel a marhákat, disznókat és libákat kihajtottuk az utcára, azok kivonultak legelőre, este meg jöttek vissza. Minden szombaton utcát kellett söpörni, vasárnaponként a férfiak a kocsma udvarában kugliztak. Télen, mikor kiöntött a Zala és megfagyott, a gyerekek a jégen korcsolyáztak. Tollfosztáskor a fiúk beengedték a verebeket, és szállt mindenhol a toll, utána pedig szerenádot adtak a lányoknak – mondta nevetve Vali néni.

– Milyen volt akkoriban a faluban a közösségi élet?

– Teljesen más volt, mint most. Akkor nem volt tévé. Az asszonyok szabadidejükben kiültek a házak előtti padra, ráértek elbeszélgetni, a fiatalokkal meg a régi fahídnál mentünk össze. Nyáron, Péter-Pál körül, a gyerekek mindig összejöttek a falu közepén található keresztnél, ott szedték a hársfát. Tüskeszentpéter népe összejött tollfosztásra, aratónapra, szüreti felvonulásra. Telente a tanító közreműködésével színdarabot is előadtunk, akkoriban ő fáklyafelvonulást is rendezett. Az iskolától a Cigánygyöpig mentünk, ott máglya is volt. Arra kellett vigyáznunk, hogy a fáklyák lángjától ne gyulladjanak be a zsúpos házak. Nyaranta sokan mentünk a Zalára fürödni, jöttek oda Türjéről is. Ők mondták nekünk, hogy „ti nem is tudjátok értékelni, hogy milyen hatalmas dolog ez a folyó nektek”.

– Hogy látja a falu népességének a változását, összetartását?

– Régebben sokan laktak itt, több fiatal volt, és össze is tartott a falu népe. Mikor az egyik fiatalembernek meghaltak a szülei, akkor sokan összefogtak, és learatták neki a gabonáját. Most már nem olyan, mint régen, senki nem ér rá kimenni az utcára, és beszélgetni. Akkoriban a tanító is összetartotta a falut, de megszűnt az alsó tagozatos iskola…

Napjainkban a „falu lámpásának” közösség-összetartó tevékenységét a 13 éve működő Tüskeszentpéteri Faluszépítő és Kulturális Egyesület, valamint a városrészi tanácsadók végzik. Rendezvényeket szerveznek, a falu virágosításában is jeleskednek. Parkosítják a buszmegállót és a kultúrház környékét, utóbbi ad helyszínt a városrész eseményeinek. Állandó rendezvényük a gyermeknap, a nyugdíjas találkozó és a Szedres nap.

A faluszépítő egyesület elnöke, Sarkadiné Péter Zsuzsanna örömmel mondta, hogy egyre több a fiatal a faluban, a Rózsa utcában jelenleg tizenöt gyermek lakik. Az utóbbi években sokan vettek itt ingatlant; építkeztek vagy a régi házat újították fel. Zsuzsanna büszke a július első napján lezajlott Szedres családi és kézikaszás aratónapra, melyet közösen a városrészi tanácsadókkal, Borsos Évával és Takácsné Kelemen Hajnalkával szerveztek meg, Kertész Róbert és Izer Tamás ötlete alapján.

A rendezvény a tüskeszentpéteri malom és a Szent Péter és Pál-templom szomszédságában található búzaföld megáldásával kezdődött, ezt követte a kézi aratás. A marokszedő lányok kévékbe gyűjtötték a levágott gabonát, ezeket búzaszálakból font kötelekkel összekötötték, majd a sorban keresztbe tették. A hagyományos aratást zörgőkocsis kévehordás, cséphadarás és kaszakalapálás követte. A program, amelyre a sikere miatt sokáig emlékezni fognak, kulturális műsorokkal folytatódott, és báli zenével fejeződött be.

■ Medvéssy Lajos