A szőlő volt a fő termék

Új sorozatot indítottunk magazinunkban, amelyben a városrészeket, Tüskeszentpétert, Csáfordot, Aranyodot, Kisszentgrótot és Zalakoppányt mutatjuk be. A teljesség igénye nélkül, röviden ismertetjük a városrészek történetét, a múlt század közepe utáni és a jelenlegi közösségi életét. Októberi lapszámunk Csáforddal foglalkozik.

Vikár Tibor zalabéri történésznek jelentek már meg publikációi Zalaszentgrót és városrészei históriájáról. Vele beszélgettünk Csáford történetéről.

- Mikor népesedett be a jelenlegi Csáford területe, és melyek voltak a városrész történetének legfontosabb eseményei?

– Itt az 1950-es években szőlőmunkálatok közben aranykorongok kerültek elő, bizonyítva, hogy a környék már a rézkorban lakott volt. Az okleveles forrásokban a XIII. század végén jelenik meg a település neve, melynek eredete vitatott. Templomát már az 1333-as tizedjegyzék is említi, mely a törökkel vívott háborúk során elpusztult. Csáford a középkorban hatalmas területekkel rendelkezett, több egymástól távolabb lévő településrészből állt. Előbb Hegyesd, majd Szentgrót várának tartozéka (szolgálófalva) volt. A török, labanc hadjáratok miatt többször elnéptelenedett, de lakói, kihasználva az erdő nyújtotta védelmet, sikerrel vészelték át a háborús éveket. A terület a XVIII. században indult gyors fejlődésnek, lakói erdőt irtottak és szőlőt telepítettek. A bor eladása jelentős bevételeket biztosított a csáfordiaknak. A gazdák megszervezték a helyi hegyközséget is, melynek élén a hegydirektor és az esküdtek álltak. Közösen megalkották a helyi hegytörvényeket (artikulusokat), melyek a birtokosok, hegyben élők életét, munkáját szabályozták. A virágzó szőlő- és borkultúra fejlődését a XIX. század végén a filoxéra megjelenése törte ketté; hatalmas szőlőterületeket kellett kivágni. A régieket először Amerikából behozott új fajtákkal pótolták. Később a Károlyi-uradalom kertészeti telepén kikísérletezett oltványokkal és gyümölcsfákkal sikerült újra felvirágozni a csáfordi bor- és gyümölcskultúrát. Ezt a virágzást jelentősen átalakította a XX. század politikai, gazdasági változása.

– Mely ismertebb személyek köthetőek Csáfordhoz?

– A városrész egykori tanítói munkájukkal nagyban hozzájárultak a gazdasági és kulturális fejlődéshez. Kisfaludi Stróbl Zsigmond híres szobrász édesapja is oktatott itt, ezért járt később olyan sokat a művész Zalaszentgróton. A helyi alkotását politikai okokból a rendszerváltozás időszakában bontották el. Innen indult tanítói pályája Vajda József népdalkutatónak is.

Az itt előkerült hatalmas lengyel emlékanyag miatt Csáford beírta nevét a lengyel-magyar közös történelembe is.

– A múlt század közepe előtt a falu összes háza zsúptetős volt – emlékezik vissza a 93 éves Leki Józsefné, Bözsi néni. Az utcát por, vagy sár borította, csak a kerítések mellett lehetett gyalog elmenni. A 40-es vagy az 50-es években épült postaút a faluban, ennek nagyon örültünk, mert kevesebbszer kellett a cipőt és a csizmát pucolnunk. Évente két nagy ünnep volt a faluban, az egyik a búcsú, a másik a szüreti bál. Az utóbbit 1948-ban rendezték meg először, akkor egy rúdra felkötözték a saszlát, végigvitték a faluban, és aki lopott róla, annak megütötték a kezét. A faluház udvarán volt a szüreti bál, harmonikás adta a zenét, arra táncoltunk. A fél falu elment akkoriban a mulattságra. Régebben, amerre a szem ellátott, mindenhol szőlő volt, szinte minden falusi családnak volt hegye. A saszlát szeptember 15-étől lehetett szedni és csomagolni, a többi szőlőfajtát, amelyekből bor készült, csak október 10-étől lehetett szüretelni, előtte nem szabadott nekiállni. A szüretre már egy héttel korábban készülődtünk: a férfiak kiforrázták a hordókat, lemosták a prést, az asszonyok pedig kimeszelték a présházat kívül-belül. Akinek nem volt meszelve a pincéje, azt megszólták. Kinek mekkora birtoka volt, úgy hívott szomszédokat, barátokat segítségként, vagy fogadott napszámosokat, hogy leszedjék a rizlinget, a piros szlankát, delavárit és az othellót. Nekünk ezer öl szőlőnk volt, ezzel a család elbírt. Szüretkor az asszonyok és a gyerekek szedték a szőlőt, a puttonyos vitte a présházba, ott pedig a „tipróban” lábbal megtiporták, és a présbe tették. Akkor még nem volt ám az, hogy cukrozzuk a mustot; 13 fokos mindig megvolt. Akkortól kellett cukrot keverni a mustba, hogy legyen 13 fokos, mikortól már permetezték a szőlőt. Ha forrott a must, akkor a gáz miatt nem lehetett bemenni a pincébe. A bort akkoriban mindenki szerette, saját fogyasztásra termeltek az emberek, ám akinek több volt, az el is adta. A saszlát Szentgróra vittük eladni. A rekeszbe úgy csomagolták, hogy az egyik sor fehér, a másik pedig piros színű fürtökből állt, ezt a felvásárlók Pestre vitték eladni.

Szüreti bálokat ugyan már nem tartanak Csáfordon, ám kisebb rendezvényekre folyamatosan várják az érdeklődőket ám a szervezők. Az adventi gyertyagyújtásokon szép számmal megjelennek a helyiek, a „téltemető” rendezvényen az idén máglyán boszorkányt égettek a maskarások, de kézműves foglalkozásokkal is várták az érdeklődőket húsvétkor és anyák napján. Helyi és zalaszentgróti egyesületek szintén szerveztek programokat a városrészben, így emlékeztek meg júniusban a nemzeti összetartozás napjáról, valamint gyereknapra egy indián falu épült a kultúrház elé, amelyet a kicsik be is népesítettek egy délután erejéig. Rendszeresen megtartják a városrészben a nyugdíjas napot, decemberben pedig a Mikulás ajándékokat visz a gyerekeknek.

A helyiek a falu szépítésében is jeleskednek, ezért sok virág ékesíti Csáfordot. A helyi polgárőrök is aktívan kiveszik részüket a feladatokból, a járőrözésen kívül a rendezvények lebonyolításában segítenek.

■ MEDVÉSSY LAJOS