Szerencse és mértéktartó elegancia

Beszélgetés Soltész Rezsővel

Zalaszentgróton színültig telt nézőtér előtt adott koncertet szeptember 29-én Soltész Rezső. Nyilvánvaló volt, ha egy ilyen népszerű előadó érkezik városunkba, akkor az mellett nem mehetünk el szó nélkül. A koncert után telefonon sikerült elérnem a művészt.

Már a korábbi kurta, időpont-egyeztető hívások alatt is érezni lehetett, hogy egy kiegyensúlyozott és nagyon laza emberrel fogok beszélgetni. Ő „tegezett”, én bennem nem volt meg a bátorság, hogy viszonozzam a közvetlenséget, így maradtam a magázódásnál.

– Muszáj megkérdeznem, hiszen egy helyi lapba készül a cikk, jól érezte magát Szentgróton?

– Igen.

Szünetet tartott, várta a reakciómat.

– Na, akkor most hogyan tovább? – vetette oda félig nevetve, utalva arra, hogy amennyire kötelező nekem ezt a kérdést feltenni, annyira kötelező számára a pozitív válasz.

Soltész Rezső 1945-ben született, idén ünnepelte 78. születésnapját. Pályafutása hatvan éve kezdődött. Ami igazán érdekelt, hogy a hatvan évvel ezelőtti Soltész Rezső vajon milyen szemmel nézne a jelen Soltészára.

– Mi volt az a pillanat, amikor először érezte, hogy önnek és a színpadnak közös története lesz? – tértem gyorsan a tárgyra.

– Mindig is erős volt bennem a szereplési vágy, már gyerekkorunkban zenekart alapítottunk a testvéreimmel, persze hangszerek nélkül, mindenféle eszközökkel. A legkisebb öcsém volt a dobosunk, ennek pedig a család kerámiatálja látta kárát. Egész életemben jelen volt a gitár, kezdve édesapám gitárjával. Ahogy minden fiatalt akkoriban, engem is a Nyugatról beszivárgó lemezek - Rolling Stones, Elvis, Beatles - hoztak lázba, mi is olyat akartunk, ezért is alapítottuk az első zenekarunkat – mondta.

– Mit szólna az akkori Soltész Rezső a mostanihoz, így képzelte el az életében a zenét? – próbáltam picit provokatív lenni, de tiszteletteljes is maradni.

– Az akkori Soltész nem is gondolt arra, hogy meg fog öregedni, azt hitte örökké fiatal marad – válaszolta őszintén.

– Mi a közös bennük? –gondoltam itt az ifjúkori és a jelenkori Soltészra.

– Én mindig is szerettem dallamos, könnyed dalokat előadni. Ebben találtam meg azt a mértéktartó eleganciát, amivel azonosulni tudtam, én szeretek sok embert megszólítani, szeretek jó érzéseket közvetíteni.

– Voltak nehéz pillanatok, amikor kiábrándult a zenéből?

– Nehéz pillanatok voltak-e?! Vannak! Mindig vannak. Van, amikor könnyebb, van amikor nehezebb, de soha nem gondoltam arra, hogy ne a zenével foglalkozzak.

– Mi kell inkább egy ilyen szép karrierhez? A munka vagy inkább a szerencse? – kérdeztem, reméltem, hogy egy igazán őszinte választ fogok kapni.

– Hát, azt kell mondjam, hogy szerintem a szerencsének nagyobb szerepe van, persze szorgalom nélkül nincsen semmi – érkezett a számomra meglepő és hallhatóan őszinte válasz.

– Ha a munkát szorgalomnak nevezzük, a szerencsét nevezhetjük tehetségnek? – próbáltam árnyalni a meghatározást.

– Nem. Semmi esetre sem. Nagyon sok tehetséget láttam már elsikkadni, az csak egy komponens, és a szakmaiság, a munka és a szorgalom is, de a szerencse szerintem mind fölött áll. Mindegyiknél fontosabb, hiába vannak meg ezek a dolgok mind egy szálig, ha az embernek nincs szerencséje.

– Ön szerencsésnek érzi magát?

– Igen. Mind a mai napig, Nekem nagyon sokat jelentett, hogy eljutottam Zalaszentgrótra; az, hogy láttam mit jelent a műsorom az embereknek, hogy éreztem a felém áradó szeretetüket. Az, hogy a kitartó, régi nyugati keménymagból sokakat vendégül tudtam látni, hogy mind a mai napig ennyire számítok nekik, és hogy ők is ennyire számítanak nekem. Ez a rengeteg pozitív erő, ami jön felőlük, ez mind azt bizonyítja számomra, hogy nincs okom panaszkodni a szerencsémre. Hozzásegített ehhez az élethez.

Még pár szót váltottunk, megköszöntem, hogy időt szakított rám, aztán leraktuk a telefont. Boldog voltam, hogy egy ilyen emberrel beszélhettem, aki ennyire frissen és könnyeden éli meg 78 évesen az életét, ennyire helyén kezeli a sikereit, és ennyire békében van azzal a hellyel, azzal a szereppel, amit a világ rászabott, és ő szerencsésen belebújt.

■ FEGYVERNEKY LEVENTE