Zalakoppány: ahol egymásért is vannak
Magazinunk e sorozatában Zalaszentgrót városrészeit mutatjuk be. Ezekben az írásainkban szó esik a városrészek történetéről, egykori és jelenlegi életéről, a közösség tagjainak személyes élményeiről, emlékeiről. Most Zalakoppány következik.
Vikár Tibor helytörténésznek már jelentek meg publikációi Zalaszentgrótról és városrészeinek históriájáról. Zalakoppány történetét így foglalta össze:
– Zalakoppány nevével az írott történelemben először 1217-ben találkozunk, amikor Kallósd falu határának leírásakor említik a források a Koppányba vezető utat. Nevének eredete bizonytalan. Lehet Koppány, Árpád-házi herceg birtoka, de a későbbi forrásokból ismert és itt birtokos Koppány családról is kaphatta nevét a község. 1419-ben olvashatunk az oklevelekben Koppánynak a Boldogságos Szűz tiszteletére szentelt templomáról, és a templom patrónusának alakja feltűnik a község 18. századi pecsétnyomóján is. A 14-15. században a község területe megosztva több nemes család birtokába kerül, ez a falu településszerkezetében is nyomon követhető. A forrásokban ekkor bukkannak fel az Alsó-, Felső-, Középső-, Kis- és Egyházaskoppány elnevezések. A falu lakói szőlőművelésből, erdőgazdálkodásból és állattenyésztésből éltek. A környező hegyek nem kedveztek a jelentősebb földművelés kialakulásának, melyet a helyi lakosok a környező erdők rovására, irtásos módszerrel végeztek. A török portyázók gyakori látogatói voltak Koppánynak. A közeli zalaszentgróti vár ellenére hódoltsági falu lett, rendszeresen fizettek adót a kanizsai törököknek. Az 1664-es nagy török hadjárat miatt a település elnéptelenedett, csak a 18. század elején népesedik be újra. Területén ekkor is több földbirtokos osztozik. A község gyorsan kiheverte a háborús károkat, gazdasága újra virágzásnak indult, megnövekedett a lakosok száma, megépült az új templom, iskola, vendégfogadó, és a Zalán egy malom. A polgári átalakulás a 19. század második felében teljesen átalakítja Koppány társadalmát. A jobbágyságot felváltja a saját birtokkal rendelkező parasztpolgár. Egyesületek alakultak, több kézműves telepedett le a községben. Az 1930-as években már 22 önálló iparosa volt, iskolájában négy tanító nevelte az ifjúságot. Lakóinak száma elérte az 1270 főt. Az 1945 utáni gazdasági- és politikai változások nem kedveztek a falu fejlődésének. A község híres szülötte Benyó Ildikó grafikus művész, festő, aki munkáiban gyakran megörökítette a zalakoppányi gyermekévek élményeit. A tájat mindig is magának érezve, gyűjteményes életművét 1988-ban Zalaszentgrót városának adományozta.
Zalakoppány egyik legkorosabb lakója a 81 éves Borsos Kálmán, aki születése óta itt él. Csillogó szemekkel mesélt a falu 50-60-as éveiről:
– Amikor még gyerek voltam, akkor itt mindenki gazdálkodó volt, gabonával, szőlővel és állatokkal foglalkoztak az emberek, régebben 1300-an is éltek a faluban. Olyan ház nem volt, ahol ne lett volna állat. Voltak fogatos és igavonó lovak, tehenek, növendék marhák, hízó bikák, disznók, birkák, kecskék, kacsák, libák és tyúkok. Sok-sok emberrel együtt én a tsz-ben dolgoztam, és emlékszem rá, volt olyan, hogy 130 marhát hajtottak ki a szövetkezet legelőjére. Az emberek művelték a földet, fogasoltak, vetettek, vödörből kézzel szórták ki a műtrágyát, aratták a búzát. Emlékszem arra is, hogy egy hold földet egy nap 8-10 lóval fogasoltak meg, az aratást pedig 3-4 fős brigádok végezték. Akkor még a falusiak összefogtak, így épült fel a kultúrház. Én malteros fiúként segítettem. Sokan dolgoztunk; több, mint fél évig, szinte minden nap. Még mindig előttem van a kép, amikor a zalaszentlászlói vasútállomásról lovas és marhás szekerek hozzák át a tetőhöz szükséges fenyőfát. Az összefogásra sok más példát is mondhatnék. Egyszer éjszaka szóltak, hogy az egyik ismerősnél, aki egyedül lakik az Avas-hegyen, ellik a tehén. Derékig érő hóban gyalogoltunk ki oda, hogy segítsünk. Reggelig vártunk, de nem ellett meg. A munkán kívül azért mulatozásra is sok alkalom volt a faluban. Ezek közül az augusztusi búcsú az emlékezetes, akkor lovakkal, fogattal érkezett a rokonság. Ettünk, ittunk, beszélgettünk, és megnéztük a sátras kirakodóvásárt. Minden ősszel tartottunk szüreti bált, befogtuk a lovakat, és végigvonultunk Zalakoppányon. Elöl 4-5 lovas volt, őket követték a földíszített lovas kocsik, amelyeken az emberek ültek és danoltak. A felvonulást reggelig tartó bál követte. De nem kellett neves nap az összejövetelekhez. Nősülésem előtt több alkalommal is - mi fiatalok, fiúk és lányok - szombatonként találkozgattunk a posta melletti Keresztúri-háznál. A fiúk hoztak fejenként két liter bort, a lányok süteményt sütöttek, és mulattunk.
Az utóbbi években rendszeresen tartottak a városrészben március 15-ei és adventi ünnepséget, valamint húsvéthoz köthető rendezvényt. Az idén Nagy Győzőné, Anci és segítői szervezték az Avas-hegyi pikniket, amelyen mintegy kétszázan szórakoztak. Nagy Győzőné szerint ez is bizonyítja, hogy pénz nélkül is össze lehet hozni egy csapatot, amelynek tagjai jól érzik magukat, szeretnek együtt lenni, beszélgetni múltról és a jövőről.
A rendezvényen idősebbek épp úgy voltak is, mint gyerekek. Érkeztek helyiek, egykori koppányiak és szentgrótiak is. Sokféle program várta a megjelenteket, volt íjászat, kötélhúzás, játékos birkózás, kalaplopás, májusfa-kitáncolás.
– Azt szeretném, hogy legyen Zalakoppányban egy olyan közösség, amelynek tagjai egymásért is vannak. Szeretném, ha a faluban az elmúlt években letelepedett fiatalok itt maradnának, a „gyütt-ment”-ből „gyüttek” lennének, és szerepet vállalnának a közösségi élet szervezésében. Lendítsék fel a mi kis falunkat! – mondta Nagy Győzőné, aki a városrész tanácsadó testületének is a tagja.
A júliusban rendezett Avas-hegyi pikniket, melyet a jövő évben újra megrendeznek, egyébként már túrázás is követte: szeptemberben egy harminchárom fős csapat kirándult Bezerédre, és a tizenkét kilométeres túra során megnézték a kastélyt és a kápolnát.
■ Medvéssy Lajos
